Nincs és nem is szerettem volna tökéletesen éles és jól exponált képeket készíteni. A városban a rengeteg ember önmagában is elég kihívás és talán nagyobb izgalmat is nyújt mintha elbújnánk jó messzi és várnánk a tökéletes beállítások mellett az exponálás pillanatát. A gép készenlétben a kézben, a tekintetünk pásztázza a fej elmozdulása nélkül a történéseket miközben rohamosan szedjük a lábunkat mintha a tömeg részei lennénk mi is.
Meglátunk valamit és egy pillanat alatt látjuk az elkészült képet a fejünkben és a kezünk hamar felemeli a gépet majd csattintunk és egy határozott de rejtett mozdulattal vissza is engedjük a gépet pihenő pozícióba a nyakunkba. Senki nem vett észre semmit, ha meglátnak azok akik a képen szerepelnek akkor már nincs is értelme az egésznek. Oda az izgalom oda a pillanat minden megváltozott. Ha valaki a képeket nézi nagy siker ha elkalauzolta a fotó az eseménybe. Lehet azt mondani hogy egy eseményláncolatot kis történetet mesél el. Az ilyen képek a legjobbak legalábbis nekem ezek a képek nagyon tetszenek. Ránézek és azt látom hogy nem is a részleteket nézem vagy a kompozíciót hanem azt hogy miről szól. Az aki szerepel a képen kicsoda, mit csinál hová megy. Nehéz volt de egyszerre izgalmas is így fotózni mert lehetett érezni hogy gyorsan jobb ha tovább állok egy egy kép elkészítése után hiszen legtöbb emberben agressziót vált ki ha valaki beáll egy fényképezővel csattogtatni. Biztos valami titkos beépített kémügynök az akinek a kezében fényképezőgép van és nem mobiltelefonnal fotózna mert ugye az teljesen természetes már. Szóval azt tudom mondani hogy hamar tovább kell menni 1-1 pillanat után. Nem jó érzés tovább a környéken maradni és keresni újabb érdekes eseményeket mert felkelted az emberek figyelmét és minden megváltozik. Kicsit olyan assassin's creed érzése van az embernek ilyenkor.
Jöjjön pár kép:
Figyeltem a hidegben ahogy megy le a nap és lágyabb bevilágít a régi kis utcába. 2 különös alak hirtelen besétált a képembe és velük együtt az előtérben egy autó is éppen bedugta elejét a pillanatba.
Ezt a kedves öreg bácsit gyakran lehet látni a győri buszpályaudvaron sepregetni és szemetet szedni
miután elkészült a kép róla, jött felém mosolyogva és rajta éreztem egyedül hogy nem bánná ha
külön lefotóznám. Talán régen lehet hogy festő volt vagy fotós és ezért tekintett rám olyan
barátságos szemekkel mikor húzta felém a kukát. Több ilyen kedves emberre volna szükség.
Már nagyon siettem hazafelé a pályaudvarra mert erősen fáztam amikor lekanyarodott mellettem ez
a csodálatosan szép járgány és ahogy fordultam rá a vállam mögé úgy csattintottam el a képet.
Minden elmosódott még egy kicsit az autó is. Viszont van valami energia a képben és egy kis
régmúlt is. Ezért az egy képért úgy érzem már érdemes volt a városba mennem.
Köszönöm hogy megnézted a blogomat. Ebeni :)
